Nagyon elegem van mindenből. Jó lenne most megszűnni... Elegem van hogy sz*runk egymás érzéseire, hogy semmi se jó, hogy semmi sem változik, hiába próbálkozok. Rohadtul elegem van mindenből.
Nem azért írtam hogy biztassatok és vigasztaljatok, szóval köszönöm, de inkább ne. Még csak ne is kérdezzétek. Úgysem változna tőle semmi az égvilágon.
Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő, Ki révedezve sejti már a rejtett Jövőt, mely szíve alján csendbe nő, Maga körűl minden zajt elfelejtett, Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, - Körötte durva, lármás utasok Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.
Néztem hevűlt arcocskáját merengve: Ki tudja, milyen sötét hivatal Felé viszi szegény leányt a zengve Robogó, zsúfolt, sárga ravatal? De addig még övé a betűk lelke, A kopott regény minden szava dal: Grófnővé szépűl, herceg lejt feléje, S féltérden helyezi szívét eléje.
S megáldottam magamban ócska könyvét; Óh, mert lehet akármi ponyva bár, Letörli egy sorsocska árva könnyét, S a vad világ többé nem oly sivár: Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, - Egy rossz író is így érhet föl tisztelt Rendű és rangú harminchat minisztert!
Ó, hadd rontsák hát mások a világot, Politikák, jelszavak és hadak! Csak a tollakat ne fogja meg átok, Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak! Isten szivét nem bízta, csak tirátok, S míg ég és föld bús rommá omlanak, Hű könyveinkben daloljon a lélek Vigaszos daccal: mégis szép az élet!
EGY LÁNY A VILLAMOSBAN
VálaszTörlésFiatal lány volt, ám ölébe ejtett
Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,
Ki révedezve sejti már a rejtett
Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
Maga körűl minden zajt elfelejtett,
Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, -
Körötte durva, lármás utasok
Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.
Néztem hevűlt arcocskáját merengve:
Ki tudja, milyen sötét hivatal
Felé viszi szegény leányt a zengve
Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
De addig még övé a betűk lelke,
A kopott regény minden szava dal:
Grófnővé szépűl, herceg lejt feléje,
S féltérden helyezi szívét eléje.
S megáldottam magamban ócska könyvét;
Óh, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,
S a vad világ többé nem oly sivár:
Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, -
Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
Rendű és rangú harminchat minisztert!
Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szivét nem bízta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!